Bon Voyage! vol. 2 - a koncert

A kocsmában való megpihenés után lassacskán oda is értünk a célállomáshoz, az Arenához. A hely előtt szinte csak magyar hangokat lehetett hallani, melyekből leginkább a "hogy mondják németül, hogy kéne egy euró?" kijelentéseket lehetett kivenni, hozzátenném, hogy fele aki ott kéregetett és oly csórónak érezte magát, bent a 3,30 eurót számláló, igen csak rossz minőségű sört kortyolgatta ...lényegtelen... miután megittuk az útról megmaradt söreinket be is tértünk, potom 14 € fejében! Maga a létesítmény nagyon elnyerte a tetszésem, valamikor egy gyár lehetett, de arra utaló jelek is voltak, hogy egykor még cirkuszként is funkcionálhatott, persze lehet, hogy ezeket már csak a jelenlegi üzemeltetők alakították így.

A koncert kezdése előtt nagyjából volt még bő egy óránk, addig leültünk, iszogattunk (leginkább vizet a csapból, hiszen mi akik nem kéregettünk, sokalltunk közel 900 forintot egy korsó sörért). Az első zenekar, a helyi Tommy Gun lassan bele is csapott a lecsóba. Mondhatni, hogy jól nyomták, mondjuk nem igazán nyerte el a tetszésem, röviden nem az én stílusom. Egyetlen szám akadt amit ismertem "tőlük", ami tulajdonképpen egy feldolgozás volt, a Rancidtől, a Ruby Soho... Ezután következett az általam már várt, német SS-Kaliert. Hát igen, vártam, de nem igazán azt kaptam amire számítottam, egybefüggő, ugyanolyan üvöltést és szinte már monoton zenét kaptam az arcomba. Ennek mihelyt vége lett feladtuk a biztos helyünket, egy lépcsősort a csarnok végében, aholis jó rálátás nyílott a koncertekre és a színpad elé verekedtük magunkat.

Hosszas pakolászás és beállás után elsötétült minden, és felhangzott az egyre erősödő bakancs dübörgés, majd a zenekar belekezdett a koncertbe. Számomra szívmelengető érzés volt, hogy a frontember a kedvenc futball csapatom mezében lépett színpadra. Az első dal a legújabb lemezen szereplő nyitószám volt, a Carry on the Flag, majd ezt követte - ahogy azt az albumon is - a We Are All We Have. Ezután számos régi dal is elhangzott az újak között egyaránt. Felettébb jó érzés volt az általam ismert szövegeket üvöltözni a tagok felé. Az este egyik legjobb pillanata talán az volt amikor az énekes Jorge, ránk szólt, az első sorban állókra, a Riot című szám kezdete előtt, hogy tessék menni pogózni, és felhangzott az általam várva várt mondat "Let's do a circle pit", így hát mentem is. Majd következett a Punx Unite!, amikoris Jake, a gitáros elvárta a tömegtől, hogy énekelje vele a jól ismert sorokat, nem is kellett többször szólni, jómagam és még páran megrohamoztuk a színpadot és a mikrofonokat, majd skandáltuk az:

If the punx, are united
They will never, be divided!

Ám sajnos jó pár számot hiányoltam a repertoárból, az újak közül az In The Tombsot vagy a Stand Against Them Allt, de sok klasszikus is elmaradt, így például a Nightmare vagy a Punx and skins. A visszatapsolás után elnyomták az Unkonow Soldier című számot, ami alatt Jorge megszokottan egy Casualties-es sálat hajított a tömegbe, ami verekedést is váltott ki. Utoljára talán a Ramones tiszteletére írt Made in NYC-t játszották, a klasszikus Blitzkrieg Boppal összekötve. A legvégén pedig a dobos, Meggers, akin már látszódtak a turné eddigi fáradalmai rászólt Jake-re, hogy "tegyétek le a gitárokat", így hát vége lett a koncertnek és következett a gépzene. Összegezve irtó jót buliztam egy fantasztikusan jó koncerten!

A hazaút már kevésbé volt szórakoztató, de mondhatni elég "élmény gazdag" volt, amiről leginkább Gujdi gondoskodott. A hely már sajnos éjfélkor bezárt és ki is raktak minket, majd egy óra alatt lebattyogtunk a vasútállomásra, hogy várakozhassunk ott röpke 5 órát. Amely során beültünk a melegedőbe, ami nagyjából 10 ember befogadására volt csak elegendő. Ott már volt két előttünk érkező, egy - mint ahogy az később kiderült - valószínűleg román házaspár. Miután felébresztettük a gyönyörűséges asszonyságot, elkezdett káromkodni, olyan obszcén mondatokat lehetett kihallani beszédjéből, hogy "jössz baszni velem meg" amit a férjéhez irányított, de később még az is elhangzott hogy "magyaro pff" (ezek talán oláhul lehettek), majd finoman fogalmazva elhúzták a belüket. Ekkor lendült bele Gujdi a szórakoztatásunkba, ami alatt ő volt már Harry Pottertől kezdve, a gondoskodó óvónőn át, egészen a ninjáig minden. Ez a hosszú ideig elhúzódó folyamat az elején még szórakoztató volt, hiszen annyira fáradtak voltunk, de a végén már csak inkább a fejünket fogtuk. S egyszer csak eljött a varázslatos pillanat és beállt a mi vonatunk és végre hazaindulhattunk, ezt nem részletezném, hiszen csak aludtam az úton, vagy azt próbáltam, majd kettő óra után hazaértünk a hosszas utazás végeztével. Tehát jócskán akadt élmény ez alatt a nagyjából 30 óra alatt.

http://www.myspace.com/thecasualties