Sajnos a Street Dogs zenekar lemondta a turnéját egész Európában, elvileg a rossz időre hivatkozva. DE! Azt ígérték, hogy valamikor májusban bepótolják, remélem állják a szavukat és akkor mi is jobban járunk, hiszen szép tavaszi időben kell majd utazgatnunk, ehelyett a cudar időjárási körülmények helyett. Mindenesetre immár ez a második alkalom, hogy Street Dogs koncert marad el kis hazánkban.
2011. január 7., péntek
2010. december 24., péntek
2010. december 19., vasárnap
Koncertajánló - Utcai Kutyák!
Ismét egy számomra jónak ígérkező eseményt oszthatok meg a blogomon, ami jövő év, január 27-én lesz esedékes Budapesten a Dürer Kertben. Fellép a bostoni Street Dogs, akik már elvileg tavaly jártak volna Budapesten, de végülis elmaradt. Azok számára akik nem ismernék a zenekart biztos sokat mond az a tény, hogy a mikrofon mögött Michael McColgan egykori Dropkick Murphys tag áll. Az este játszik még a most 20 éves kanadai ír-punk zenekar a The Mahones és két magyar vendég zenekar a Random Chords és a Pánikhangulat. Mindez elővételben 3200, majd 3600 és a helyszínen 4000 forint fejében lesz megtekinthető.
2010. november 30., kedd
2010. november 29., hétfő
Happy 1 Year!
Éppen ma egy éves a blogom!
Hát igen, őszintén szólva ez alatt az idő alatt nem sok bejegyzés született, tehát nem vagyok egy igazán aktív blogger. No, de sebaj nem is arra törekszek.
S éppen ma egy éve volt a legutóbbi FC Barcelona - Real Madrid mérkőzés.
Szóval hangolódjuk a mai nap legfontosabb eseményére, az este 9 órakor esedékes 161. el clásicora!
Egy kis mókás ízelítő:
Jó szurkolást! Força Barça!
Hát igen, őszintén szólva ez alatt az idő alatt nem sok bejegyzés született, tehát nem vagyok egy igazán aktív blogger. No, de sebaj nem is arra törekszek.
S éppen ma egy éve volt a legutóbbi FC Barcelona - Real Madrid mérkőzés.
Szóval hangolódjuk a mai nap legfontosabb eseményére, az este 9 órakor esedékes 161. el clásicora!
Egy kis mókás ízelítő:
Jó szurkolást! Força Barça!
2010. november 28., vasárnap
London Calling! Day Three - Sightseeing
A harmadik napon, vasárnap, úgy gondoltuk, hogy lazábbra vesszük a figurát. A szokásos időpontban keltünk és elindultunk a városba. Kötelező programnak éreztem, hogy megnézzük a legendásnak vélt Camden Town-t, így is tettünk. Felszálltunk a metróra és arra vettük az irányt, még nem megékeztünk. Délelőtt volt, tehát nem láttuk azt az igazi kavalkádot, de elég érdekesnek bizonyult számomra a bakancsbolttól kezdve, a tetováló üzleten át, a képregényesig elég sokféle, fajta üzletet látni, a különös eladóikkal, ez már amolyan marketingfogásként működik azon a környéken. Az igazi célunk azonban az volt, hogy benézzünk a Sports Direct-be, de az még zárva volt, így elmentünk addig is ebédelni. Próbáltunk találni a mekdoneldszen kívül valami mást találni, szóval egy kis büfére esett a választás, ahol elfogyasztottuk az angol klasszikus fish & chipsünk. Majd egy hangulatos kis dzsessz klubban folytattuk a várakozást. A vásárlással egyébként Ricsi járt a legjobban, mert nagyon olcsó, minőségi Lonsdale és Everlast cuccokat talált. Ezalatt amúgy Zsocáék már leléptek, hiszen nekik ekkor volt esedékes a meccsük. Mi meg persze ott "ragadtunk" Camden-ben, mert meg is jegyeztük, hogy a metrómegállót 1 órakor lezárják, de ennek ellenére voltunk olyan szerencsések, hogy erről megfeledkeztünk, de egy kis buszozással találtunk egy másik megállót és bejutottunk a városba.
Tehát a tesómmal ketten mentünk tovább várost nézni, mondanom sem kell neki tele volt vele a töke (jó magyarsággal kifejezve magam). Elmentünk tehát a Parlamenthez, ezúttal közelebbről is szemügyre vehettem a Big Ben-t és egy pillantást vetettem a Westminster apátságra. Most jegyezném meg, hogy legnagyobb bánatomra mindenre csak rövid idő jutott, az időszűkére való tekintettel. Szóval tovább szaladtunk a kápolna felé is, ahol nagy szerencsénkre egy katonai felvonulásba botlottunk, az ünnep miatt, gondolom. Mondhatni követtük őket egészen a Buckingham-palotáig, ahol legfeljebb egy pár fotóra futotta az időnkből és már tovább is álltunk. Ricsi azt javasolta, hogy megmutatja az egykori igazán nívós munkahelyét, ami Tower of London környékén található, konkrétabban a Temze egyik hajódokkjában, az Elisabeth Dockon. Az itteni nézelődésünk során egyébként csúnyán eláztunk. Majd elindultunk a szállásra, hogy lepakoljunk, de közbe kellett iktatni egy kis ajándék vásárlást, és valahol a kellett találnunk egy netkávézót, ahol kitudjuk nyomtatni a hazaútra szóló repülőjegyeket, nagy nehezen találtunk is.Zsocáékkal a már tegnap megkedvelt kocsmában beszéltük meg a találkozott, ahol meg is ittunk pár pofa sört, nyugalomban. A többiek sajnos eléggé elvoltak keseredve, hiszen kikapott a csapatuk. Miután bezárt a kocsma gondoltuk még utoljára elnézünk a Sohoba, de ott is nagy volt a pangás, azért beültünk egy kis sarki kocsmába, de rövidesen az is bezárt, így hát hazamentünk.
A negyedik napot nem részletezném, hiszen az csak reggeltől estig utazással telt. A legizgalmasabbnak ismét a repülés bizonyult, s sikert szintén ablak mellé ülni, csodás látvány volt a naplementét végignézni a felhők fölül... Hát ezzel zárnám a gondolataimat, nagyon jó hétvégénk volt, köszönettel a tesómnak, Ricsinek!
London Calling! Day Two - The Match
A második nap reggelén olyan 8-9 óra felé kelhettünk, gyors készülődés után ismét bementünk a városba, hogy táplálékot vegyünk magunkhoz, mondanom sem kell a McDonalds-ben. Legnagyobb bánatomra útitársaim már mindannyian láttak mindent Londonból, amit kell, így hát az, hogy elhaladtunk a London Eye, vagy a parlament előtt senkit se hatott meg. Sok időm nem jutott a nézelődésre, a nevezetességek mellett elhaladva másra nem futotta azon kívül, hogy egy gyors pillantást vessek rá vagy legfeljebb lefényképezzem semmi másra. Megjegyezném, hogy nem volt valami jó időnk, persze ez ott nem meglepő, ahogy az a képen is látszik borult volt az idő és ezt meg kellet szoknom, szerencsénkre csak egyszer kapott el minket egy kiadósabb eső, de majd erről még írok.
A röpke városnézés után igyekeznünk kellett, hogy elérjük - amiért valójában jöttünk, - a meccset. Ám előtte haza kellett ugranunk mezért. Lévén, hogy hétvége volt a 11 metróvonalból 7 le volt zárva, javíttatás okán. Így hát más alternatív út vonalat kellett keresnünk, hogy oda érjünk a helyszínre. Még jó, hogy a szállásadónk a nagy sietség közepette ajánlotta, hogy szálljunk vonatra. Úgyyis tettünk, de atörténet még azzal bonyolódott miután megérkeztünk, hogy a mi szemszögünkből a White Hart Lane túl oldalán válthatták ki jegyeiket a vendég szurkolók, s mire odaértünk csak azt láttuk magunk előtt egy táblán, hogy "a vendég jegyek ideiglenes a hazai jegypénztárban vehetőek át". Ami történetesen ott volt, ahonnét jöttünk, de a kóválygás után nagy nehezen odaértünk a kezdő sípszóra.
Tottenham Hotspurs - Blackburn Rovers meccsre sikerült kijutnunk, azért erre esett a választás, mert a tesóm fanatikus Rovers szurkoló, de Blackburnbe szinte esélytelen kijutni repülővel, más esetben Londonból odajutni igencsak húzós lenne vonattal. Tehát vendég meccsre kényszerültünk. S egy igazán jó meccsnek lehettünk a szemtanúi, annak ellenére, hogy a végeredmény 4-2 lett a hazaiak javára. Azzal együtt, hogy a félidőben kettővel, majd később négy góllal ment a Spurs, amikor is azt gondoltuk, hogy kár volt kijönni így, hogy nem látunk blackburni gólt, ám ekkor jött 10 perccel a lefújás előtt a szépítő találat, majd az utolsó pillanatban Givet beállította a végeredményt. A hangulat jó volt a vendégszektorban végig szurkoltak, ám a tottenhami "B-közép" igencsak gyengén muzsikált. Ha ott élnék szerintem a világért se tudnék lemondani hétvégente erről az élményről, a hangulat, az ahogy rálátsz a meccsre, hallod magad körül a szurkolókat és a többi, leírhatatlan!
A meccs végeztével számtalan rendőr (és lovas rendőr) kiterelte a szurkolókat a stadion környékérők. Majd ismét belevetettük magukat a londoni éjszakába, ám ezúttal sokkal konszolidáltabb módon. Találkoztunk a Zsocáékkal, akik ez idő alatt Millwall meccsre látogattak ki. Majd a lezsíroztunk egy időpontot a Vladoval, aki jelenleg ott él és mint rendes túlélő tudta, hogy hol van a legolcsóbb kocsma a belvárosban, ahol stoutot csapolnak. Beültünk, eldumálgattunk, iszogattunk, majd az este végeztével haza tértünk.
A röpke városnézés után igyekeznünk kellett, hogy elérjük - amiért valójában jöttünk, - a meccset. Ám előtte haza kellett ugranunk mezért. Lévén, hogy hétvége volt a 11 metróvonalból 7 le volt zárva, javíttatás okán. Így hát más alternatív út vonalat kellett keresnünk, hogy oda érjünk a helyszínre. Még jó, hogy a szállásadónk a nagy sietség közepette ajánlotta, hogy szálljunk vonatra. Úgyyis tettünk, de atörténet még azzal bonyolódott miután megérkeztünk, hogy a mi szemszögünkből a White Hart Lane túl oldalán válthatták ki jegyeiket a vendég szurkolók, s mire odaértünk csak azt láttuk magunk előtt egy táblán, hogy "a vendég jegyek ideiglenes a hazai jegypénztárban vehetőek át". Ami történetesen ott volt, ahonnét jöttünk, de a kóválygás után nagy nehezen odaértünk a kezdő sípszóra.
Tottenham Hotspurs - Blackburn Rovers meccsre sikerült kijutnunk, azért erre esett a választás, mert a tesóm fanatikus Rovers szurkoló, de Blackburnbe szinte esélytelen kijutni repülővel, más esetben Londonból odajutni igencsak húzós lenne vonattal. Tehát vendég meccsre kényszerültünk. S egy igazán jó meccsnek lehettünk a szemtanúi, annak ellenére, hogy a végeredmény 4-2 lett a hazaiak javára. Azzal együtt, hogy a félidőben kettővel, majd később négy góllal ment a Spurs, amikor is azt gondoltuk, hogy kár volt kijönni így, hogy nem látunk blackburni gólt, ám ekkor jött 10 perccel a lefújás előtt a szépítő találat, majd az utolsó pillanatban Givet beállította a végeredményt. A hangulat jó volt a vendégszektorban végig szurkoltak, ám a tottenhami "B-közép" igencsak gyengén muzsikált. Ha ott élnék szerintem a világért se tudnék lemondani hétvégente erről az élményről, a hangulat, az ahogy rálátsz a meccsre, hallod magad körül a szurkolókat és a többi, leírhatatlan!
A meccs végeztével számtalan rendőr (és lovas rendőr) kiterelte a szurkolókat a stadion környékérők. Majd ismét belevetettük magukat a londoni éjszakába, ám ezúttal sokkal konszolidáltabb módon. Találkoztunk a Zsocáékkal, akik ez idő alatt Millwall meccsre látogattak ki. Majd a lezsíroztunk egy időpontot a Vladoval, aki jelenleg ott él és mint rendes túlélő tudta, hogy hol van a legolcsóbb kocsma a belvárosban, ahol stoutot csapolnak. Beültünk, eldumálgattunk, iszogattunk, majd az este végeztével haza tértünk.2010. november 27., szombat
London Calling! Day One - The Soho
Kissé megkésve, az emlékeket a távolból tekintve írom le az élményeimet.
November 12., egy őszi reggel, hajnali 4:40, csörren a vekker, öhm akarom mondani a telefonomon az ébresztő, tehát ekkor keltem az nap, de nem bántam meg, lévén, hogy Londonba készültem és nem mellesleg akkor volt esedékes a névnapom is. A korai kelésre azért volt szükség, mert háromnegyed hatkor indult a vonatunk Szentlorenzoba, hogy elérjük a csatlakozást a Pécs-Budapest IC-re. A vonaton várt már minket a tesómmal, kedvesen integetve Zsoca. Majd megérkeztünk a nagyváros peremvidékére, Kelenföldre zökkenő mentesen és meglepőmódon késés nélkül. Itt találkoztunk Zsoca egyik Kék haverjával, Mátéval. Taxiba szálltunk, s kikocsikáztunk Ferihegyre. Eleddig életemben nem jártam ott, abból a tényből adódóan, hogy eddig még egyszer se ültem repülőgépen. Ahova sikerült felszállni hosszas várakozás után, s ki gondolná akadt egy kis probléma a kapunál, becsipogtam, majd végig masszíroztak, aztán tovább mehettem.
12:20-kor elindult a repülő, hogy megkezdje a felszállást. Ami egyébként számomra leírhatatlan élmény volt.Korábban kérdeztem másoktól:
- Na, milyen volt repülni?
- Hát, semmi különös.
Na ne, hát az az érzés, hogy távolodsz a talajtól, s a Google Maps-et látod magad előtt élőben, hát eszméletlen, egyébként sikerült ablak mellé is ülnöm. Nagyon élveztem; annak ellenére, hogy a kényelemmel nem voltam túlzottan elégedett... fapados járat, a lábamnak semmi helye se volt, de hát ennyi pénzért mit várjon az ember?! Amúgy az is röhejes volt, hogy a testvárbátyámnak, (mivel ő teljes áron utazott a vonaton) közel annyit kellett fizetnie a MÁV-nak, mint a repjegyért, s nem mellesleg az utazás se volt hosszabb Londonig, mint Pécs és a főváros közt vonattal.
Lényeg a lényeg megérkeztünk Lutonba, ahol szintén rengeteget kellett álldogálni, még nem megnézték az érvényes személyinket és betehettük a lábunkat az Egyesült Királyságba. Innét transzfer járat vitt minket a belvárosba, a Marble Arch-hoz másfél óra alatt. Ahol az első dolgunk az volt, hogy betérjünk az ördög étkezdéjébe a Mekibe, természetesen az volt a legideálisabb, olcsó, gyors és ugyanazt a minőségi szemetet kapod, amelyben nem csalódhatsz tovább. Ezek után elindultunk végre a szállásra, ami helyi viszonylatban közelinek számított, mert az első két zóna alá tartozott. Amúgy KékMáté pontosan tudta oda az utat, mert már volt szerencséje ott megszállni, egy hasonló jellegű kiruccanás során.
Egy idős magyar házaspár házához vezetett az utunk. Kívülről majdnem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem, tehát sorház volt, majd amikor az öreg néni beinvitált minket úgy éreztem mintha egy átlagos magyar nyugdíjas lakásába lépnék be, az a tipikus szag, a bútorok... ez volt a legolcsóbb, de igazából nincs okom panaszra, rendes helyen térhettünk nyugovóra minden este. Miután lepakoltunk természetesen úgy gondoltuk, hogy kár vesztegetni az időt, induljunk el tehát a belvárosba.
7-8 óra magasságában érkeztünk meg az Oxford Street-re, ahol úgy határoztunk, hogy ahhoz, hogy elérjük a célunkat, alias találjunk egy pubot, le kell térni az első szimpatikus mellék utcába. Így is tettünk, s betértünk a The Kings Arms-ba, ahol is kikértük a jó kis Guinnessünket, s a hely hiányában felmentünk az emeletre, hogy leülhessünk egy asztalhoz a sarokban. A helyiségben rajtunk kívül egy két- és egy négy fős asztal társaság foglalt helyet. A következő szituáció az alábbiképpen zajlott: Máté megjegyezte, hogy milyen pofás, jól megmunkált billiárd asztal van a terem közepén, ezt mind a négyen meg is néztük. Pár perc elteltével a Zsoca megszólal, "hé srácok ti ennyire toleránsak vagytok?!", kérdezzük tőle miért, s ezek után kiderült a turpisság, a mögöttünk ülő két srácon lepődött meg ennyire, akik elég közeli viszonyban álltak egymással. Gondoltuk London nagyváros, előfordul az ilyen, nem is zavart a dolog, ám ezek után a másik asztalhoz megérkezett az általuk várt ötödik ember, s mind a négy férfit számunkra különös módon üdvözölt. Ekkor konstatáltuk a helyzetet, s úgy döntöttünk lehajtjuk a sört és tovább állunk. Hát igen aki nem ilyen jellegű helyen akar szórakozni annak ajánlom, hogy kerülje el a Lengyel utcát, ha Londonban jár.
Ezek után sikerült megannyi számunkra megfelelő pubba betérnünk, ahol lefolyt a torkunkon a Guinnesstől kezdve, a cider-ön át, a helyi sör különlegességig jó pár ital. Ahogy közeledett az éjszaka a környéket elöntötte a szórakozásra vágyó publikum. s rájöttünk, hogy a Sohoba keveredtünk, ami szintén beleivódott az emlékezetembe. Az utcán sétálva prostituáltak próbáltak minket lecsalogatni a felkelőnapházába, vagy az öregebb fajtájuk kínálta az általa friss húsnak nevezett portékáját. Megdöbbentett. S az is, hogy a rend őrei szeme láttára ajánlott nekünk egy fekete srác először drogot, majd nőket és gondolta, ha nekünk egyik se kell akkor biztos melegekre fáj a fogunk, de nem jött össze neki, ezért gondolta tovább áll és rágyújt egy rakétás cigire, majd feltette a kérdést egyenruhásoknak is, "hé jóképű fiatalemberek, nem kell számotokra pár nő!".
Ezek után leléceltünk az utolsó metróval, túlélve az éjszakát hazaértünk és eltettük magunkat másnapra.
November 12., egy őszi reggel, hajnali 4:40, csörren a vekker, öhm akarom mondani a telefonomon az ébresztő, tehát ekkor keltem az nap, de nem bántam meg, lévén, hogy Londonba készültem és nem mellesleg akkor volt esedékes a névnapom is. A korai kelésre azért volt szükség, mert háromnegyed hatkor indult a vonatunk Szentlorenzoba, hogy elérjük a csatlakozást a Pécs-Budapest IC-re. A vonaton várt már minket a tesómmal, kedvesen integetve Zsoca. Majd megérkeztünk a nagyváros peremvidékére, Kelenföldre zökkenő mentesen és meglepőmódon késés nélkül. Itt találkoztunk Zsoca egyik Kék haverjával, Mátéval. Taxiba szálltunk, s kikocsikáztunk Ferihegyre. Eleddig életemben nem jártam ott, abból a tényből adódóan, hogy eddig még egyszer se ültem repülőgépen. Ahova sikerült felszállni hosszas várakozás után, s ki gondolná akadt egy kis probléma a kapunál, becsipogtam, majd végig masszíroztak, aztán tovább mehettem.
12:20-kor elindult a repülő, hogy megkezdje a felszállást. Ami egyébként számomra leírhatatlan élmény volt.Korábban kérdeztem másoktól:
- Na, milyen volt repülni?
- Hát, semmi különös.
Na ne, hát az az érzés, hogy távolodsz a talajtól, s a Google Maps-et látod magad előtt élőben, hát eszméletlen, egyébként sikerült ablak mellé is ülnöm. Nagyon élveztem; annak ellenére, hogy a kényelemmel nem voltam túlzottan elégedett... fapados járat, a lábamnak semmi helye se volt, de hát ennyi pénzért mit várjon az ember?! Amúgy az is röhejes volt, hogy a testvárbátyámnak, (mivel ő teljes áron utazott a vonaton) közel annyit kellett fizetnie a MÁV-nak, mint a repjegyért, s nem mellesleg az utazás se volt hosszabb Londonig, mint Pécs és a főváros közt vonattal.
Lényeg a lényeg megérkeztünk Lutonba, ahol szintén rengeteget kellett álldogálni, még nem megnézték az érvényes személyinket és betehettük a lábunkat az Egyesült Királyságba. Innét transzfer járat vitt minket a belvárosba, a Marble Arch-hoz másfél óra alatt. Ahol az első dolgunk az volt, hogy betérjünk az ördög étkezdéjébe a Mekibe, természetesen az volt a legideálisabb, olcsó, gyors és ugyanazt a minőségi szemetet kapod, amelyben nem csalódhatsz tovább. Ezek után elindultunk végre a szállásra, ami helyi viszonylatban közelinek számított, mert az első két zóna alá tartozott. Amúgy KékMáté pontosan tudta oda az utat, mert már volt szerencséje ott megszállni, egy hasonló jellegű kiruccanás során.
Egy idős magyar házaspár házához vezetett az utunk. Kívülről majdnem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem, tehát sorház volt, majd amikor az öreg néni beinvitált minket úgy éreztem mintha egy átlagos magyar nyugdíjas lakásába lépnék be, az a tipikus szag, a bútorok... ez volt a legolcsóbb, de igazából nincs okom panaszra, rendes helyen térhettünk nyugovóra minden este. Miután lepakoltunk természetesen úgy gondoltuk, hogy kár vesztegetni az időt, induljunk el tehát a belvárosba.7-8 óra magasságában érkeztünk meg az Oxford Street-re, ahol úgy határoztunk, hogy ahhoz, hogy elérjük a célunkat, alias találjunk egy pubot, le kell térni az első szimpatikus mellék utcába. Így is tettünk, s betértünk a The Kings Arms-ba, ahol is kikértük a jó kis Guinnessünket, s a hely hiányában felmentünk az emeletre, hogy leülhessünk egy asztalhoz a sarokban. A helyiségben rajtunk kívül egy két- és egy négy fős asztal társaság foglalt helyet. A következő szituáció az alábbiképpen zajlott: Máté megjegyezte, hogy milyen pofás, jól megmunkált billiárd asztal van a terem közepén, ezt mind a négyen meg is néztük. Pár perc elteltével a Zsoca megszólal, "hé srácok ti ennyire toleránsak vagytok?!", kérdezzük tőle miért, s ezek után kiderült a turpisság, a mögöttünk ülő két srácon lepődött meg ennyire, akik elég közeli viszonyban álltak egymással. Gondoltuk London nagyváros, előfordul az ilyen, nem is zavart a dolog, ám ezek után a másik asztalhoz megérkezett az általuk várt ötödik ember, s mind a négy férfit számunkra különös módon üdvözölt. Ekkor konstatáltuk a helyzetet, s úgy döntöttünk lehajtjuk a sört és tovább állunk. Hát igen aki nem ilyen jellegű helyen akar szórakozni annak ajánlom, hogy kerülje el a Lengyel utcát, ha Londonban jár.
Ezek után sikerült megannyi számunkra megfelelő pubba betérnünk, ahol lefolyt a torkunkon a Guinnesstől kezdve, a cider-ön át, a helyi sör különlegességig jó pár ital. Ahogy közeledett az éjszaka a környéket elöntötte a szórakozásra vágyó publikum. s rájöttünk, hogy a Sohoba keveredtünk, ami szintén beleivódott az emlékezetembe. Az utcán sétálva prostituáltak próbáltak minket lecsalogatni a felkelőnapházába, vagy az öregebb fajtájuk kínálta az általa friss húsnak nevezett portékáját. Megdöbbentett. S az is, hogy a rend őrei szeme láttára ajánlott nekünk egy fekete srác először drogot, majd nőket és gondolta, ha nekünk egyik se kell akkor biztos melegekre fáj a fogunk, de nem jött össze neki, ezért gondolta tovább áll és rágyújt egy rakétás cigire, majd feltette a kérdést egyenruhásoknak is, "hé jóképű fiatalemberek, nem kell számotokra pár nő!".Ezek után leléceltünk az utolsó metróval, túlélve az éjszakát hazaértünk és eltettük magunkat másnapra.
2010. november 24., szerda
Pécs Under Attack!
Két meglepő és számomra kifejezetten jó hír ért a hetekben zenei fronton!
Nem is tudom melyikkel kezdjem...
A bejegyzés első felét a viszonylag frissen megjelent Perkele lemeznek szentelném. amely 2010. október 29.-én jelent meg, Forever címmel. Első hallgatásra a nyitó szám introja, úgymond lenyűgözött, majd a folytatás és többi szám csak elsiklott a fülem mellett. Nem igazán hatott meg elsőre, de most, hogy sokadszorra hallgatom, - ahogy az szokott lenni - egyre inkább kezdem megkedvelni az anyagot. A szöveg világ amúgy most sem az a kifejezetten művészi alkotás, csak úgy jó hallgatni, éppen ahogy a muzsikát alatta. Az egyszerűségében rejlik a varázsa.
A második fele pedig, egy amolyan koncert beharangozó, tehát a 2011-es Rockmaraton fellépő listáján már szerepel az általam nagyon is kedvelt The Casualties. Nem gondoltam, és nem is vártam rá, hogy valaha eljönnek Magyarországra, de íme megtörtént.
Elég fura gondolat jutott eszembe... Ha a Rockmaraton szervezői 2-3 évvel gyorsabban kapcsolnak (vagy nem is tudom, hogy mondjam) akkor még inkább vártam volna az éppen aktuális fesztivált. Hiszen amikor meghívták a Exploitedet, akkor is meglepődtem, ám addig volt szerencsém eljutni a koncertjükre kétszer is, amiért el kellett utaznom Pestre. S dettó ugyanez volt a helyzet később a GBH-el és UK Subs-al egyaránt. De nem bántam meg, hogy korábban utaztam a fent említett zenekarok miatt, mert úgy érzem, hogy amiket klub szinten lenyomtak az sokkal "többet ért", mint egy fesztivál koncert.
Na mind1, a lényeg: Casualties, Pécs, 2011. július!
Nem is tudom melyikkel kezdjem...
A bejegyzés első felét a viszonylag frissen megjelent Perkele lemeznek szentelném. amely 2010. október 29.-én jelent meg, Forever címmel. Első hallgatásra a nyitó szám introja, úgymond lenyűgözött, majd a folytatás és többi szám csak elsiklott a fülem mellett. Nem igazán hatott meg elsőre, de most, hogy sokadszorra hallgatom, - ahogy az szokott lenni - egyre inkább kezdem megkedvelni az anyagot. A szöveg világ amúgy most sem az a kifejezetten művészi alkotás, csak úgy jó hallgatni, éppen ahogy a muzsikát alatta. Az egyszerűségében rejlik a varázsa.
A második fele pedig, egy amolyan koncert beharangozó, tehát a 2011-es Rockmaraton fellépő listáján már szerepel az általam nagyon is kedvelt The Casualties. Nem gondoltam, és nem is vártam rá, hogy valaha eljönnek Magyarországra, de íme megtörtént.
Elég fura gondolat jutott eszembe... Ha a Rockmaraton szervezői 2-3 évvel gyorsabban kapcsolnak (vagy nem is tudom, hogy mondjam) akkor még inkább vártam volna az éppen aktuális fesztivált. Hiszen amikor meghívták a Exploitedet, akkor is meglepődtem, ám addig volt szerencsém eljutni a koncertjükre kétszer is, amiért el kellett utaznom Pestre. S dettó ugyanez volt a helyzet később a GBH-el és UK Subs-al egyaránt. De nem bántam meg, hogy korábban utaztam a fent említett zenekarok miatt, mert úgy érzem, hogy amiket klub szinten lenyomtak az sokkal "többet ért", mint egy fesztivál koncert.
Na mind1, a lényeg: Casualties, Pécs, 2011. július!
2010. október 16., szombat
FC Barcelona szurkolói dalok
Néhány ismertebb Barça szurkolói dalt szeretnék bemutatni, amelyeket szinte minden hétvégén hallhatunk a Nou Camp lelátójáról.
Az első, és talán a legnépszerűbb az alábbi:
"Le le le lelelele Futbol Club Barcelona"
A következő a Cant Del Barça részlete a szurkolók prezentálásában (0:15-nél kezdődik kb., 0:45-ig)
"Tot el camp
És un clam
Som la gent blaugrana
Tant se val d'on venim
Si del sud o del nord
Ara estem d'acord, ara estem d'acord,
Una bandera ens agermana.
Blaugrana al vent
Un crit valent
Tenim un nom el sap tothom:
Barça, Barça, Baaarça!
"
A harmadik nagyjából így hangzik magyarul aki nem ugrál madridista:
"Madridista qui no voti! Hey! Hey!"
Még egy anti-madridista dal, (jelentése: madridi szemetek, köszöntsétek a bajnokot):
"Madrid, cabrón, saluda al campeón!"
Az alábbi szövege magáért beszél:
"Que si! Que si! Puta Real Madrid!"
A következő, talán az egyik legegyszerűbb, de irtó jól hangzik:
"Oleeee, Ole, Barça ole!!!"
A következő az Olé Olá kezdetű, melynek a szövege annyit tesz, hogy Barça fannak a legjobb lenni:
"O le le, O la la, Ser del Barça es, el millor que hi ha"
Az alábbit felesleges ecsetelni:
"Loo Loo Lolo LoLolo"
Ennek a műnek a szövegvilágáról, pedig kár bármit is mondani magyarul. Eredetileg Luis Figonak írták, amikor elhagyta a Barcelona csapatát, de most Cristiano Ronaldo esetében aktuális:
"Ese Portugués, hijo-puta es!"
És végül, de nem utolsó sorban, mindenki nagy kedvence:
"Campeones! Campeones! Olé Olé Olé!"
Visca el Barça!
Az első, és talán a legnépszerűbb az alábbi:
A következő a Cant Del Barça részlete a szurkolók prezentálásában (0:15-nél kezdődik kb., 0:45-ig)
És un clam
Som la gent blaugrana
Tant se val d'on venim
Si del sud o del nord
Ara estem d'acord, ara estem d'acord,
Una bandera ens agermana.
Blaugrana al vent
Un crit valent
Tenim un nom el sap tothom:
Barça, Barça, Baaarça!
"
A harmadik nagyjából így hangzik magyarul aki nem ugrál madridista:
Még egy anti-madridista dal, (jelentése: madridi szemetek, köszöntsétek a bajnokot):
Az alábbi szövege magáért beszél:
A következő, talán az egyik legegyszerűbb, de irtó jól hangzik:
A következő az Olé Olá kezdetű, melynek a szövege annyit tesz, hogy Barça fannak a legjobb lenni:
Az alábbit felesleges ecsetelni:
Ennek a műnek a szövegvilágáról, pedig kár bármit is mondani magyarul. Eredetileg Luis Figonak írták, amikor elhagyta a Barcelona csapatát, de most Cristiano Ronaldo esetében aktuális:
És végül, de nem utolsó sorban, mindenki nagy kedvence:
Visca el Barça!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)